A legkárosabb mítosz, amit friss szülőként hallhatsz: az ösztönből altatás – és miért jobb, ha inkább figyelsz, tanulsz és kérdezel!

Az a mondat, amit előbb-utóbb szinte minden szülő hall sőt, sok esetben más anyukáktól hallja gyönyörűen hangzik. Megnyugtatónak tűnik, és van benne valami, ami mélyen rezonál mindenkivel mert persze, ki ismerhetné jobban a saját gyerekét, mint a saját anyja?

„Hallgass az ösztöneidre, te tudod a legjobban, mi kell a saját kisbabádnak."

De aztán ott ülsz éjszaka kettőkor, egy síró babával, aki hatodszor ébredt fel 3 órán belül és tehetetlenül azt kérdezed magadtól: ha valóban lennének ösztöneim, miért nem mondják meg, mit csináljak most? Miért nem egyértelmű számomra, hogy mire lenne szüksége? Miért érzem magam minden egyes éjszaka ugyanolyan tanácstalannak, mint az előző este?

Ez az a pillanat, ahol úgy érezheted hogy az ösztönből altatás mítosza nem lassan elkopik a számodra, hanem hirtelen összeomlik. És abszolút nem azért, mert rossz anya lennél hanem azért, mert az egész elképzelés az ösztönből való altatásról ahogy a köztudatban él, alapvetően nem felel meg a valóságnak.

Mielőtt megkérdőjelezem az egész fogalmat, érdemes tisztázni, mi is az ösztön valójában mert a szó sokkal többet jelent annál, mint ahogy általában használjuk.

Az ösztön olyan viselkedés, ami veleszületett, automatikus és tanulás nélkül aktiválódik. A libák pl. visszagurítják a tojást a fészekbe — ezt nem tanulják, nem gondolkodnak rajta, egyszerűen megcsinálják, mert az idegrendszerükbe van kódolva. Ez az ösztön.

Az emberi szülőknek is vannak ösztönös reakcióik, és ezeket ne becsüljük le. Ha a babád kiesne a karjaidból, azonnal kapnál utána mert ezt nem döntöd el tudatosan, a tested csinálja, még mielőtt a gondolat megfogalmazódna. A babád sírásától (vagy akár más babáétól is), szaporábban kezd verni a szíved és ösztönösen és fordulsz is már felé, nyugtatod őt - ez is veleszületett biológia. Az oxitocin, ami a babád láttán felszabadul és közeledésre, védelemre késztet - ez is mélyen beágyazott, evolúciós örökség.

De hogy mikor van itt az ébrenléti ablak vége, és mikor lesz a baba túlfáradt, ha nem fekteted le hamarosan? Hogy a harminc perces nappali alvás mögött alvásciklus-probléma áll, vagy az esti rituálé hiányossága, esetleg a szoba fényviszonyai? Hogy az esti hosszas sírás nem hisztizés, hanem egy idegrendszeri pörgés, ami kortizoltól teli és képtelen önmagától megnyugodni?

Ezek nem ösztönös felismerések.

Ezek tanult ismeretek méghozzá olyan összefüggések, amiket valakinek el kell mondani, le kell írni, meg kell érteni ahhoz, hogy a szülő egyáltalán tudja, mit keressen. És a kettő - az ösztön és a tudás - összekeverése az, ahol az egész fogalom csapdává, sőt, kifejezetten káros elvárássá válik.

Szeretnék kimondani valamit, amit ritkán mondanak ki nyíltan - és ami, ha belegondolunk, meglehetősen kényelmetlenül igaz.

Az ösztönből altatás bizonyos körökben nem csupán egy módszer, nem egy szemlélet, hanem egyfajta koronázás - a született anyaság bizonyítéka. Ha ösztönből megy, akkor te olyan vagy, aki megkapta a természet ajándékát. Ha nem megy ösztönből, akkor valamiért hiányzik belőled valami, ami más anyákban természetes módon ott van.

De van ennek az egésznek egy másik, ritkábban emlegetett oldala is, ami szerintem még fontosabb. Az ösztönből altatás hirdetése sokszor - nem mindig, de sokszor - elfedi azt, hogy a szülőnek valójában nincs mélyebb ismerete a témában. Mert miért is lenne? Honnan szerezné? Senki nem tanít erre szülés előtt, a védőnői oktatás erre nem terjed ki, a könyvek általánosítanak, az internet ellentmondásokkal van tele.

Amikor valaki azt mondja, hogy „nálam ösztönből megy", az valójában két dolgot takarhat. Az egyik az, hogy szerencsés körülmények összejátszása folytán olyat csinál, ami véletlenül működik - anélkül, hogy értené, miért. A másik az, hogy az ösztön mögé bújva nem is kell szembenéznie azzal, hogy valójában fogalma sincs, mi történik a babájával. Mert ha ösztönből csinálja, akkor nem kell tudni - elég csak érezni.

Ez a magyarázat nagyon kényelmes.

De ha egyszer elcsúszik a színfalak mögött valami - ha a baba abbahagyja a hosszabb éjszakai alvást, ha a nappali alvások rövidülnek, ha megjelenik egy fejlődési mérföldkő, akkor hirtelen kiderül, hogy az ösztön egyedül nem elég. Mert az ösztön nem mondja meg, mitől változott meg hirtelen minden, és mit kellene most másképp csinálni.

Hadd fejtsem ki ezt egy hasonlattal, ami nekem nagyon pontosan megmutatja, miről is van szó.

Képzeld el, hogy valaki először ül be egy autóba. Látja a kormányt, a pedálokat, a műszerfalat, az ablakot, a tükröket tehát megvannak az összes eszköz, minden ott van előtte. És ha elég éberen figyel, az utca jelzőtábláit is látja, az autók mozgását is érzékeli, sőt, ösztönösen rányom a fékre, ha valami váratlan történik.

De mindez még nem jelenti azt, hogy vezetni tud. Mert a vezetés nem a részletek felismerésének képessége, hanem az összekötő tudás és a begyakorolt rutin, ami egyszerre, automatikusan, egy időben aktiválja az összes elemet. Tudni kell, hogy a tükröt nézni kell, miközben a gázpedált nyomod, miközben az irányjelzőt kiteszed, miközben figyeled az előtted haladó autó lassulását - és mindezt nem egymás után, hanem párhuzamosan, szinte gondolkodás nélkül.

Ez a rutin és a tapasztalat, ez jelenti a begyakorolt mintakövetést.

Az altatás pontosan ugyanígy épül fel. A szülő látja a babát, érzi, hogy sír, hallja az ébredést és megvan minden szükséges érzékelési csatorna. De hogy mindebből mit olvas ki, hogyan reagál, mikor avatkozik be és mikor nem, mikor van itt az elalváshoz a megfelelő pillanat és mikor késő már - ez az összekötő tudás, amit valahonnan meg kell szerezni.

Ami nem születik velünk, hanem tanulással, megfigyeléssel és tapasztalattal alakul ki.

Az ösztönből altatás hirdetői sokszor épp ezt a hiányt fedik el - nem feltétlenül szándékosan, de nagyon hatásosan. Azt üzenik, hogy elég érezni és hogy ha jó anya vagy, majd sikerülnek a dolgok (mint pl. az altatások). A tudásnak nincs keresnivalója ott, ahol az ösztönből működnek a dolgok.

Ez nemcsak félrevezető - hanem ténylegesen magára is hagyja azt a szülőt, akinek az ösztönei egyedül nem elegendők. Azt a szülőt , aki nem érti mi történik pedig nagyon szeretné. Aki kérdezni szeretne, de azt hallja, hogy ha kérdez, az azt jelenti, hogy valamit nem tud és ezt nem kellene nem tudni - merthogy ösztönből kellene működjön. Huh!

A kutatások ezen a téren meglehetősen egyértelműek, és az eredményeik sokkal kevésbé romantikusak, de sokkal igazságosabbak annál, amit az ösztönös anyaság mítosza hirdet.

Egy vizsgálat, amely anyák és apák csecsemőgondozási képességeit hasonlította össze, azt találta, hogy az egyetlen szignifikáns különbség a babával töltött idő mennyisége volt - nem a szülő neme, nem a biológiai kapcsolat, és nem valamiféle veleszületett ösztön.

Azok az apák, akik ugyanannyi időt töltöttek a babával, mint az anyák, ugyanolyan pontosan ismerték fel saját babájuk sírását, és ugyanolyan hatékonyan tudták megnyugtatni őket.

Egy másik kutatás kimutatta, hogy felnőttek, akiknek egyáltalán nem volt gyerekük, kevesebb mint hatvan másodperc hanganyag meghallgatása után megtanulták felismerni egy specifikus baba hangját.

Vagyis amit anyai ösztönnek nevezünk, az valójában ismerősség, figyelem és tapasztalat. Nem születik velünk hanem úgy alakul ki, fokozatosan, a babával töltött idő és a megfigyelés által. Ahogy a legtöbb valóban fontos dolog az életben: nem megkapjuk induláskor, hanem az úton és idővel megszerezzük.

Az a gondolat, hogy a jó anyák ösztönből tudják, mit csináljanak, nemcsak félrevezető - hanem mélyen igazságtalan azokkal szemben, akiknek nem megy ösztönből, és ezt most éppen saját kudarcukként élik meg.

Mert ezt üzeni: ha nem tudod, akkor valamivel kevesebb vagy. A segítségkérés gyengeség. A tájékozódás, a tanulás, a szakember keresése azt jelenti, hogy nem bízol magadban, hogy hiányzik belőled az, ami más anyákban természetes.

Holott éppen fordítva van.

Az, aki elismeri, hogy nem tud mindent veleszületetten, és utánaolvas a témának, tanul, kérdez, megfigyel - az csinálja a legokosabban, amit szülőként tehet. Az, aki az ösztön kifejezése mögé bújva nem néz szembe azzal, hogy hiányosságok vannak az ismereteiben, az valójában egy olyan ismeretlen úton indul el a babájával, ahol a legmélyebb szeretet megvan, de a térkép hiányzik mellé.

Én nem vagyok ősanya. Nem altattam ösztönből, mert nem azzal a tudással születtem - és ma már tudom, hogy senki más sem azzal születik.

A kisebbik lányommal hónapokig nem értettem, mi történik, és akkor sem ösztönből jött a megoldás, hanem rengeteg olvasásból, elemzésből és megfigyelésből.

Ez egyáltalán nem olyan téma amiért bárkinek is szégyenkeznie kellenez, hanem ahogy dolgok valójában működnek - szemben azzal, ahogy hirdetik őket.

Letehetnénk már végre ezt a szülői terhet? Hiszen bőven van elég belőle..

Lehet most azt érzed, hogy nem megy ösztönből az altatás (nem is kell mejnen) és hogy kérdéseid vannak (teljesen jogosan), hogy nem mindig érted, mit jelez a babád (nem is fogod mindig), hogy néha teljesen tanácstalannak érzed magad (szintén érthető)...

De nem vagy rossz anya, és nem hiányzik belőled valami, ami másokban természetes módon ott van, sőt!...

Ugyanolyan ember vagy mint a másik, aki tanulni szeretne. Ahogy mindenki más is - azok is, akik azt hirdetik, hogy náluk ösztönből megy.

A tudás, a tapasztalat és a megfigyelés - ezek azok, amikre egy stabil alvásrendszer épül.

Nem a veleszületett bölcsességre, hanem a megszerzett tudásra. És ezt bárkinek elérhető mert a szülői kompetencia nem születéstől adott, hanem napról napra, megfigyelésről megfigyelésre, tapasztalatból tapasztalatra épül fel.

Minden egyes alkalom, amikor megfigyeled a babádat, következtetést vonsz le és másnap másképp próbálod, az nem a hiányzó ösztön pótlása. Az maga a szülőség. A legjobb szülők nem azok, akiknek ösztönből megy, hanem azok, akik figyelnek, tanulnak, és nem félnek kérdezni - sem könyvektől, sem szakemberektől, sem más szülőktől.

Akik tudják, hogy a tudás nem gyengeség, hanem az egyik leghasznosabb mintázat, amit a gyereknek továbbadhatnak.

Az ösztönből altatás nem egy cél, amit el kell érni. Egy mítosz, aminek nyomását le kell vetni magunkról, hogy végre azzal a figyelemmel és energiával fordulhass a babád felé, amit valóban megérdemel.